Itt is van az első fejezet. Remélem mindenkinek tetszik, és sok olvasóm lesz. Kérlek szépen, komizzatok ^^.
1.Fejezet
M |
a reggel napsütésre ébredtem. A nap a szemembe sütött, és a fejemet az egyik párna mögé dugtam. Az óra 7.00-ra váltott, és elindult a rádió. A párnát a fejemre tettem, hogy elnyomjam a reggeli híreket, de csak hangosodott, míg végül átnyúltam, és a kikapcsoló gombra tettem a kezem, de valamiért nem tudtam kikapcsolni. Beragadt, és hirtelen megszakadt az adás. Zavaró sípolás hallatszódott, de nem tudtam kinyomni. Visszahuppantam az ágyra, és belebokszoltam a párnámba. Mintha a hangos, és zavaró sípolás nem lett volna elég, a mobilom is elkezdett szólni. Megnéztem, és felismertem Amy számát.
- Szia. –szóltam bele álmosan, és lerúgtam magamról a takarót. Feltápászkodtam, és a fürdőszoba felé indultam.
- Szia. –mondta vidáman, de engem még ez sem vidított fel. – Olyan a hangod mint a nyúzott nyúlé. –állapította meg.
- Most vert ki az a hülye óra az ágyból. Elegem van ,hogy mindig csak sípol. – mondtam, és belenéztem a tükörbe. Elfintorodtam, a látványtól és így szóltam.
- Most le kell tennem, szia. Akkor a suliban. –mondtam, és letettem mielőtt beleszólhatott volna.
Felnéztem, és nekifogtam a fésülködésnek. A hajamban lévő hatalmas gubanclabdák feladták a leckét. Megmostam az arcom, és átöltöztem. Megállapítottam, hogy minden rendben van-e, és lementem a konyhába. A ház olyan üres volt, mint mindig. Nem tudom, hogy honnan származom, mit csináltam korábban. Sose volt anyám, apám, vagy ha volt is nem emlékszem. Pár éve csak úgy becsöppentem a világba. Olyan mintha nem lett volna életem ezelőtt. Kinyitottam a hűtőt, és kivettem a tejet, majd a müzlit is a szekrényből. Lehuppantam a székre, és kiöntöttem magamnak egy adagot. Gyorsan megettem, majd visszamentem a szobámba, és fogat mostam. Összepakoltam az ágyamat, majd vetettem még egy pillantást a tükörképemre. Sötétbarna, hullámos hajam egyenletesen omlott le hátamra. Szén fekete szemeimben lángolt az élet. Elpillantottam, és vállamra helyeztem a táskámat. Lementem a lépcsőn, és kiléptem az ajtón. Bezártam, és beültem a kocsimba.
Beléptem a terem ajtaján, és leültem a helyemre. Kivettem a táskámból a történelem könyvemet, majd kiegyenesedtem. 2 perc és csöngetnek, néztem rá a tábla felett függő órára. A mellettem lévő szék furcsa hangot adott ki mikor kihúzták a helyéről. Felkaptam a fejem, és egy fiúval találtam szemben magam. Fekete szeme túlságosan mély. Mikor jobban megnéztem íriszét ,belemélyedtem, majd, gonosz szándékkal találkoztam szembe. Alig észrevehetően hátrahőköltem, de ő ezt is észrevette, és felkuncogott. Gyorsan felmértem. Fekete haj, gonosz mosoly, fekete bőr kabát, fekete szem. Látszik, hogy a kedvence a fekete. Nem csodálom. A könyvemre meredtem, és próbáltam nem odanézni, még akkor sem mikor köszönt.
- Szia. – a hangja úgy nyílalt belém, mint derült égből villámcsapás. Még a hangja is tele volt gonoszsággal. Talán csak képzelődöm, de minden porcikám azt sugallja ,hogy meneküljek. De ott maradtam.
- - Mi van? Elvitte a kiscica a nyelvedet? –gúnyolódott .- Vagy talán anyuci pici lánya nem mer köszönni egy rossz fiúnak? . folytatta. – Vagy talán nem tudsz köszönni? Megtanítsalak? A hello, szia, üdvözöllek azt jelenti, hogy-
- Befognád már végre?!- rikácsoltam idegesen. – Szia. Boldog vagy? – mondtam dühösen. A fiú megint felkuncogott, majd ezt válaszolta:
- Igen. Daniel Fells. –mondta.
- Jó! – egyáltalán nem volt kedven vele beszélgetni. De úgy látszik ő ezt nem fogta fel, mert tovább folytatta a gúnyolódást.
- Erre is meg kell tanítani? Mikor kimondom a saját nevem akkor azt úgy illik, hogy viszonzod, vagyis te is elmondod a neved. –okoskodott.
- Mi van ha én nem akarom elmondani? – kérdeztem, majd felé fordultam. Hiba volt egyenesen a szemébe nézni, mert leszédültem a székről. Daniel nevetni kezdett, de annyi ész már nem szorult belé ,hogy segítsen felállni. Feltápászkodtam, és nem néztem a szemébe. Nem tudom mi történt.
- Akkor úgy veszem, hogy szégyelled. – mondta. Jaj de szeretném már letörölni az arcáról azt a gonosz vigyort.
- Vegyed! – forgattam a szemem.
Becsengettek, és a tanár bejött. Daniel még így sem hagyta abba.
- Mivel nem mondtad meg a neved, az a minimum, hogy adok neked egyet. Hmm, mi legyen vajon?! ÁÁ meg van! Puki! – suttogta a fülembe.
- Pöcs! – mondtam túl hangosan.
- Mit mondott Miss. Vigray? – szólított fel a tanár.
- Semmit! – mondtam, és idegesen lebámultam a könyvemre.
- Igazgatói! – mondta élesen a tanár.
- De, ő kezdte! – mutattam Danielre.
- Nincs de! Igazgatói!- mondta ellent mondást nem tűrően.
Bepakoltam a táskámba, és felálltam. Daniel szokása szerint úgy vigyorgott mint egy tökfej. Kimentem az ajtón. Szemét, pöcs! –gondoltam mérgesen, és az igazgatói iroda helyett a kijárat felé indultam.
- Hol a francba van ennek a kocsija!? – káromkodtam, miközben körüljártam a parkolót, a legfrancosabb kocsit keresve. Megtaláltam. Elővettem a táskámból a hajtűt, és a kilincsbe illesztettem, majd néhány fordítással könnyen kinyitottam. Bemásztam a kocsiba, és lehajoltam, majd leszedtem a rácsot. Kék, piros. Itt van egy csomó. Melyiket is kell? Azt hiszem a kék. De melyik? Kivettem a táskámból egy csipeszt, és szétszedtem az egyik kék drótot. Gyorsan körülnéztem, nem-e buktam le, majd megpróbáltam beindítani a motort. Ez az! Sikerült! A motor halkan feldübörgött. Óvatosan becsaptam az ajtót, és vetettem a töri terem felé egy óvatlan pillantást. Elhelyezkedtem, majd kitolattam a parkolóból, és 100-zal száguldottam az üres országúton.
Legszívesebben kiáltoznék a boldogságtól. Ugrálnák, és kárörvendenék. El sem tudom képzelni milyen lesz az arca mikor meglátja a kocsija hűlt helyét. Amilyen gazdag, vesz egy másikat, de mérges lesz, az is biztos. Felkuncogtam. Első dolgom, hogy kifogyasztom a benzint, majd lehajtok az út szélére, gondoltam ki, de a következő pillanatban minden elpárolgott. Francba. Hogy megyek haza? Mérgesen fújtattam, majd letolattam. Innen az út csak 2 km. Túlélem. Amúgy is megérdemli, minek kezdett ki velem?!
- Elegem volt belőle! – szálltam ki.
- Ahogy nekem is belőled! – mondta, egy nem túl boldog hang mögöttem. Megpördültem. Daniel állt előttem. Hátrahőköltem, olyan közel volt. Fekete szeme most nem volt tele humorral, inkább gyűlölettel.
- Daniel! Mit csinálsz te itt? – kérdeztem ijedten, de próbáltam nem kimutatni félelmem.
- Te mit csinálsz itt? Főleg a kocsimmal!?- intett felé, majd lépett egyet felém. Hátraléptem.
- Én?! Nem kellett volna provokálni. –mondtam dühösen. –És amúgy is.. gazdag vagy tudsz venni másikat! –vágtam fejéhez. Daniel gonoszan mosolygott, és mire felészleltem már a karomat fogta. Fel akartam sikítani, de befogta a szám.
- Úgy se hallaná meg senki. Tökéletes helyet választottál. – mondta még mindig mosolyogva.
- Engedj el! – utasítottam , de nem tudtam kiszabadulni,helyette csak még jobban megszorított.
- Aúú- nyafogtam hangosan.
- Most mondom utoljára, jól figyelj Angel Vigray! – kezdte de félbeszakítottam.
- Honnan tudod a nevem?! – kérdeztem csodálkozva.
- Fogd be!- sziszegte, és rángatta a karom. Megint felkiáltattam.
- Ne merj nekem keresztbe tenni, mert nagyon megbánod! Megértetted?! – köpte az arcomba.
- Ez most fenyegetés?! Amúgy is te kezdted! – vágtam vissza. Még jobban megszorította.
- Érzed? Ennél sokkal erősebben is tudom, úgyhogy jobb ha elhallgatsz, mert még véletlenül összeroppantom a könnyű, törékeny testedet ,édesem! Megértetted?! – kérdezte, majd még jobban megszorított. A szemében nem volt mosoly, sem gyengédség. Csak a gonosz, az ördög. Könny csordult ki a szememből, és könnyedén folyt le az arcomon. Majd a földre ért, és éreztem ahogy elvész az aszfalt apró kavicsai közt.
- Igen. Megértettem. –mondtam elhaló hangon. Elengedett, és eltűnt. Megérintettem a fogása helyét, és felnyögtem. Nagyon fájt. Odanéztem, és majdnem elámultam. Fekete és kék foltokkal volt tele. Egy kicsit megszorítottam.
- Aúúú! – nyafogtam megint. – Szerintem eltört. –motyogtam az orrom alatt, majd sétálva elindultam a kórházba. Már csak azt kellett kitalálnom , hogy mit mondok az orvosoknak. Azt hiszem sikerül letörölnöm Daniel Fells arcáról a vigyort. De azt kívántam, bár ne sikerült volna.
Egész úton azon gondolkoztam, hogy lehet ez? Hogy ért oda kocsi nélkül? Hogy lehet ilyen erős? Sehogy sem tudtam megmagyarázni, de tudtam,hogy nem csak a képzelet játszott velem. Vagyis a karomon lévő szorítás eredménye erről árulkodott. Miközben erősen gondolkoztam át futott az agyamon egy lehetőség, de rögtön ki is töröltem. Nem létezik se ördög, se semmilyen természetfeletti lény. De nem tudtam magyarázatot találni az előbb történtekre. Végül eldöntöttem, hogy túlreagáltam. Inkább elmentem a kórház mellett, úgy se tudnák semmi magyarázatot erre. Túlreagáltam. A fiú csak azért ilyen erős, mert nagyon edzet. A gyorsasága meg trükk lehetett. Lehet, hogy a barátjával úgy döntött rám ijesztenek, és leparkoltak egy kocsival az erdőbe. Még jó, hogy nincsenek szüleim, így megúszhatom a felesleges kérdéseket. Végül is van pár jó dolog az életben.
Másnap nem mentem iskolába.
